Majomaltató: A Posztmodern apokalipszis c. guaguáról

Na most tudni kell azt, hogy a Posztmodern apokalipszis azon guaguák közé tartozik, amelyik kompletten megvolt már az elmémben, mondhatnám úgy is, hogy cakkumpakli megvolt (vagy valami hasonló). Amire őszintén bevallom, hogy 2020 óta nem volt példa, és nagyon féltem, hogy arrafelé fogok haladni a jövőben viszont, hogy lassan csak figurák, antropomorf lények lesznek már a guaguáim központi szereplői, de kivész belőle az, amitől igazából ezek komplett festményként vagy műalkotásként értelmezhető darabjai az emberi emlékezetnek.

És én nem agyi melléktermékek megalkotására szeretném pazarolni véges földi létemet, hanem műalkotások megalkotására, amik a tudattalan legmélyebb és legnemesebb részéről jönnek, bújnak, sőt úsznak a felszínre, és nemesebbek a tudatos világ, nyálas és elcsépelt "szájbarágós" agyi melléktermékeinél. Tiszteljem már meg a szellemet azzal, hogy alkotok és nem nagyzolok, nem de?

Visszatérve a lényegre

A Posztmodern apokalipszisnél tehát megvolt egyből a fantasztikum, előtört a felszínre és elkapott teljesen a mámora. Régóta szerettem volna a festmény központi szereplőjét, a csak fiatal piros fiúként definiált alakot lefesteni. Ugye látjuk, hogy piros színe, merev arckifejezése valami olyasmit próbál üzenni számunkra, hogy dühös, mérges. Az eredeti gondolat mögötte, hogy forrong a világtörténelem lávaszerűen, a büsztalak bensőjében. A fején található törésekből majd úgy tervezem, hogy vulkáni felhők fognak távozni - akárcsak az El Niño (2020) c. guaguánál látható, a textil vulkán esetében.

Ha jobban megnézzük a fiú tiszta vonásokkal rendelkező, kerek arcát, rájövünk, hogy nem is olyan egyszerű megállapítani, mit is érez valójában, vagy milyen érzelmeket képvisel. Értelemszerűen rengeteg órán át nézegettem ezt az arcot, és arra a következtetésre jutottam ennyi munkaóra után, hogy amit szerettem volna, azt sikerült megalkotni - hogy egyszerre legyen kétségbeesett, kissé szomorú, dühbeguruló, és rendkívül zord az arckifejezése.

Lidérces végrehajtó a túlvilágon: a hangyász

Látunk még két hangyásszerű alakot. Ők a túlvilág és az e világi lét között megjelenő első, antropomorf hangyászok. A sörényes hangyász nemének egyetlen élő faja. Nyúlt koponyája és különös lénye elragadtató, gyermekkorom egyik meghatározó és inspirációt adó állata volt. Ez a rajongás természetesen nem hagyott alább.

A sörényes hangyász a maga nemében páratlan élőlény. Salvador Dalí posztumusz mesterem számára a hangyák bírtak komoly jelentéssel, azonban engem a hangyákat felfaló, hangyász tart örök lázban. A Londoni Természettudományi Múzeum által őrzött anyagok között, megtalálható egy egyednek a kiállított csontváza.

Ott remekül látszik mennyire ősi testfelépítésű teremtményről beszélünk, lenyűgöző, ahogyan a karmait maga felé fordítva és ez által azokon támaszkodva jár. Az ember gyermekkorában – azon belül is a fénykorában – játszik, és szellemül át állattá, ilyen pózban.

Az emberben azt a lidérces érzést kelti, mintha a túlvilági élet valamiféle ítélet-végrehajtójaként, nehéz karmait vonszolva várna hangyaméretű lelkiismerettel bíró elítéltjeire. A karom vagy a koponya, csak az elborzasztó megtévesztés. A lényeg a nyelv. Ez az állat a megtévesztés és az ősiség szimbólumának hordozója, és a múlt és a jelen közötti kapocs. Nagyobb figyelmet és tiszteletet érdemelne.