Majomaltató: Avagy hogyan álmodott nagyot, egy apró szürrealista szeptember 17-én?

Tudom, azt mondtam, hogy a MAJOMALTATÓ bejegyzései csak keddenként fognak megjelenni itt a "birodalmamban", de ez egy különleges nap a betondzsungel kis majma számára, aki szabad idejében az életet is festeni szokta, és megnyugtatja ha egyesszám harmadik személyben írhat magáról olykor, ténylegesen feltűnési viszketegség nélkül. Legalább tudja, hogy lökött.

Van valami rejtett bűvösség a szeptember tizenhetedikében számomra: ekkor született édesapám, ekkor mutatkozhattam be a nagyközönség számára - már amennyire a korlátozások engedték akkor - mint törzsi-szürrealista festőművész, és ekkor találkoztam Az Emberrel is. Az én koponyámban megőrzött szeptember tizenhetedikének felbecsülhetetlen értéke van. Ha arra gondolok, amikor láttam vagy hallottam embereket sanda, fánkalakú mosollyal a szájuk sarkában mámorosan mosolyogni és aztán mesélni bizonyos dátumok kapcsán amik az életük sorsfordító pontjait képviselték, akkor ez - a két évvel ezelőtti nap -, jut eszembe.

Az egész igazából 2020 júliusában kezdődött, de szeptemberben fordult az élet arra az oldalára, hogy a sorsomat lényegében erőteljesen előre lendítse.

A következő történelmi beszélgetés zajlott le telefonon:

- Amarú arra gondoltunk, hogy Téged kérnénk fel, mint kiállítóművészt a Nagykövetséggel rendezett ecuadori művészeti estünkre. Mit szólsz hozzá?

- Csodás, igazán megtisztelő! - mondtam zavarodottan - Hány alkotásra gondoltatok Bryan? - kérdeztem nagyvonalúan. Picit hallgatott a vonal végén, majd megszólalt ismét.

- 20-25? Megleszel vele? - kérdezte.

Földbe gyökereztek a lábaim, és az ment folyamatosan a fejemben, hogy mondd azt neki, hogy nem, bocsánat. - Persze, igen! - vágtam rá, gondolkodás nélkül. Aztán bekövetkezett az életemnek az egyik legszebb alkotói időszaka, és végül 21 mestermű készült el.

Akkor már munkálkodott bennem az, hogy szeretnék ott lenni, ahol most tartok. Hazugság szaga lenne a dolognak, ha pontosan ugyanígy képzelegtem volna el mindent, mint ahogyan most ülök itthon - hiszen mennyi minden apróságból, és nagy dologból áll össze egy emberi jelen (megszámlálni is nehéz a tényezőket). Senki nem úgy gondolja el, hogy munka nélkül, túlcsorduló kreativitással és alkotói energiával, egy világválság közepén fog otthon csücsülni, alkotói életének virágzó évfordulóján.

Mégis azt érzem, hogy a hálának azt a nagyon értékes és szeretetteljes formáját érzem, amit még körülírni is nagyon aprólékosan, és finoman lehetne csak megtenni, és ilyen tapasztalatlan firkálóknak vagy firkászoknak (bár én nem vagyok íróművész, és ilyen ambícióim sincsenek, pusztán csak mesélek a világom dolgairól) még nincs felhatalmazása arra, hogy mélységében belemenjen ennek a finom érzelmi együttesnek, a részletes leírásába. Szeretem ezt a napot, és úgy érzem magamat rajta, mint ahogyan a születésem napján kellene, vagy ahogyan valaha a születésem napján éreztem magamat még gyermekként, eredendően boldogan és izgatottan, mert mint alkotó igazából ezen a napon születtem meg.

Ecuadori Nagykövetség, Andes Munay, AMARÚNKIYAEN kiállítás

Ezen a napon repültek ki a guaguák (=festmények) a nagyvilágba, és igazából ezen a napon nyílt ki igazán számomra is a világ. Mennyi minden undor, álságosság és egyszerre elbűvölő, és szeretetreméltó szintere. Aznap azonban az utóbbi volt. Az utóbbi jelzőkkel várt tárt karokkal a művészet furcsa világa, és én - mint valamiféle mámoros kábulat rabja -, úgy ugrottam bele, mint majom a vízbe. És csodálatos volt. Ez volt életem első kiállításának, az AMARÚNKIYAEN tárlatnak a megnyitója.

Izgultam, sőt rettegtem, hogy el fogok rontani valamit, vagy hogy lezuhannak egy váratlan pillanatban az Ellátó faláról a festmények - a megnyitó előtt egy órával raktunk fel mindent a falra Bryannel (Andes Munay alapítóinak egyike), és csak reménykedtünk benne, hogy nem fognak a dolgok lezúgni a falról. Ott voltak életemben először egészében a munkáim, a guaguáim egyben kiállítva, és ez róluk szólt és a művészetemről.

Az Ember. Hm, Az Emberrel is ezen a csodálatos napon találkoztam. Micsoda véletlen volt (ami nincsen), a mi találkozásunk, élhetnék azzal a súlyos - és jelen korban elkorcsosult szóval is -, hogy sorsszerű volt, ott a kiállításon. Mert az volt, viszont a szó legkomolyabb, legszebb, és legbensőségesebb értelmében. Sorsszerűség. Az van inkább javarészt az ember életében. A többi történelem.

És most, hogy a RE:BORN, avagy a MAJOMALTATÓ c. kiállítás két év történései mellett, elnyeri méltó fizikai formáját,

úgy érzem innen a betondzsungelből kötelességem elkezdeni az újabb kiállítás(ok) megszervezését is - immáron fizikai formájában. Mert ha egy festő igazi festő, akkor igenis megtiszteli a nagyérdemű közönségét azzal, hogy műveit a művészet oltárán feláldozva, közzéteszi számukra. Mennyi munka, milyen különleges nap. Ma ünneplés van - és , aztán alkotás, mert van mit bőven ünnepelni és alkotni is.